Leírás

Miről szól a(z) A szitáló fehér por kolostora I-II....

Már megint az az átkozott macskadémon! Hát nem bevetette magát Dera kolostorába? Az éppen ott-tartózkodó Leslie L. Lawrence halottat talál a föld felszínén (a kolostorban), a föld alatt (egy barlangszentélyben) és a víz alatt (patakba hajítva). Szerencsére hősünk nincs egyedül: vele van DOMINGOS DE CARVALHO, a rettenthetetlen portugál építész és két csinos tanítványa. Ott van még a közelében a titokzatos zarándok, a féltékeny biztonsági ember, a néha meztelenül fürdő Dévi, egy hamisított, vagyont érő tibeti kézirat (két példányban), és csak szitál, szitál valami ronda fehér por az égből…

Részlet a regényből:
Ahhoz képest, hogy csak nemrég érkeztem Dera kolostorába, akadt dolgom bőven.
Csak éppen nem azzal kapcsolatban, amit szerettem volna. A könyvtárban szerettem
volna üldögélni füstszagú könyvek között; esetleg a lhakangban, a nagy imateremben, az istenszobrok
társaságában, élvezve a füstölők kellemes illatát, s ehelyett mivel vagyok elfoglalva?
Egy nem létező hullát kergetek, akiből nem maradt semmi kézzelfogható, csak egy bontókalapács.
Legalábbis reméltem, hogy az legalább még megvan. Úgy egyébként kénytelen voltam
belátni, hogy nincs szó tréfáról, Domingos nem akar átverni; mindaz, amit elmeséltek nekem, valóban megtörtént. És ez volt a legszörnyűbb az egészben.

A baljós eseménysorozatnak azonban még ekkor sem szakadt vége. Azt hittem ugyan, hogy a gonosz istenek már semmi meglepőt nem tudnak kitalálni a szórakoztatásunkra,
lelkem mélyén azért minden bizakodásom ellenére is maradt egy kis kétely.
A gonosz istenek ugyanis olyanok, hogy nem egyhamar fogynak ki a vadabbnál vadabb ötletekből,
ha egyszer rákattannak valakire. Hát ránk kattantak, nem is vitás. Talán Dera kolostorára rúghattak
ki valamiért, vagy közülünk nem voltak megelégedve valakivel – mindenesetre a kellemetlenségek sorozata tovább folytatódott. Őszintén szólva, már amikor Domingos szobájában az eltűnt hulláról beszélgettünk, hallottam néhány tompa zuhanásfélét, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget
neki. Egy kolostorban annyiféle zajt hallani, hogy az itt élők füle egészen beletompul. Galambok turbékolnak az udvaron, konyhába való kondérokat cipelnek ide-oda a szerzetesek, jakok bőgnek, ahogy odakötik őket az udvarban elhelyezett fakorláthoz, ha lovak is vannak a jakok mellett, akkor azok nyerítenek, és a többi. Valaki cintányért üt egy cellában, valaki hangosan nevet a kolostor falán túl, a távolban pásztor kurjongat – szóval, egy lámakolostor egyáltalán nem olyan csendes hely, mint amilyennek sokan képzelik.